Kézműves játékok vására

http://hg.hu/blog/15101-magyar-kezmuves-jatekok-kremje-a-hajos-utcaban

Nők és-vagy férfiak!

Magyarországon a közterületeken, szolgáltató helyeken nem megfelelő a család-support, ezt tapasztaljuk nap mint nap, bár vannak itt-ott kivételek amik azt sugallják: Ilyen is lehetne!
Nincs pelenkázó, akkor sem, ha én akarok pelenkázni, akkor sem, ha a férjem. A gyerekekre sem gondolnak, nem csak a nők emancipálódására nem. (Bár a kevés jó tapasztalat azért ilyenkor mindig bevillan, pl. a szigetszentmiklósi okmányiroda újonnan kialakított játszó sarka, ahol azóta több a nyugalom, kevesebb a sírás, és a haját tépő szülő.)
Más tészta az apaság és anyaság igen különböző szerepköre, amit a magyar rendszer ránk szab. Ausztriában az első héten szemet szúró különbség a sok 4-6 órás álláslehetőség, amit a nők anyaságuk mellett ellátnak. Illetve a gyermekért bicikliző apukák délben. Csak feltételezem, hogy ezek a családok sem élnek "rosszabbul", mint mások. Valahogy így képzelem el a közös teherviselést, hozzátéve egy harmadik fontos különbséget: úgy tűnik nekem, a "karrier" mint önmegvalósítás nem követel 10 (+-) órás munkakört egy emancipált anyától, feltétlenül.
Mert ha azt követel, akkor azt arányosan a férfi oldalnak kell "behozni" a családi időkasszában, valahogy. Csak azért említve mindezt, hogy közben a gyerek is beleférjen valahogy a képbe a nők és férfiak egymás között zajló osztozkodásában. Mert ebben a meccsben csak mint egy baljós árny jelenik meg, ha még nem született meg, ha meg már igen, akkor mint egy időelvonó tényező, aki elveszi a lehetőséget apától vagy anyától, hogy dolgozzanak. Most nem számolok az amúgy ebben az esetben jól kereső nő által finanszírozott babysitter vagy házvezetőnő segítségével, vagy a pótolhatatlan nagyszülőkkel, akik anno ténylegesen a gyerekneveléssel foglalkoztak, míg a fiatalok (pénzt és önmagukat) kerestek. 
Végeredményben túl sok az a tényező, ami mintha senkinek sem lenne jó, kivéve a férfiaknak? Valóban jó így nekik? (Minden tiszteletem itt azoké a családoké, akiknél ez harmonikusan megoldódott, mert -ahogy látom-, mindkét szülő ugyanabban a társadalmi, anyagi pozícióban dolgozva egyenlő arányban osztozkodik mind a kereső, mind a nevelő szerepeken. Ritka, de figyelemre méltó :) )
Hol kellene elkezdeni? Mert szerintem az nem lehet megoldás, hogy a másikat hibáztatjuk!

hrportal cikk a munkahelyi családi napközikről

http://www.hrportal.hu/hr/delibab-a-csaladi-napkozi-a-munkahelyen-20121008.html

Mindenhol jó? De a legjobb? Otthon?

Egyik oldal: A gyereknek az a legjobb, ha minél tovább, 3-5 éves korig családi környezetben nevelkedik (amennyiben az kiegyensúlyozott).
És ezt is tudni véljük: ha az anya "oké", akkor a gyerek is "oké".
Másrészről viszont: A dolgozó anya egészségesebb anya (cikkek között, jobb menü).

Kevés az a szerencsés nő vagy család, aki feltevén a kérdést-"Mi a legjobb a gyerekemnek?"- minden alternatíva közül választhat, csak és kizárólag a gyerek érdekeit szem előtt tartva. Általában anyagi okok, karrier ambíciók, elköteleződés, vagy éppen ezek hiánya is szerepet játszik abban, hogy melyik útra térünk, mi és a gyermekünk.
A mai magyar családtámogatási rendszer adott, kritikusai szerint a hároméves gyes megnehezíti a női munkavállaló dolgát, hiszen a cégek nem szívesen alkalmaznak olyan munkaerőt, aki 3 vagy akár 6 (vagy több) évre is eltűnhet a cég életéből. A hosszú nyári szünet és a bölcsődei férőhelyek száma is az otthonmaradás irányába ösztönzi a nők igen jelentős részét.
De mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?
Védi-e a gyermekeinket, vagy éppen gátolja ez a törvény?
Kényszer, vagy lehetőség az anyáknak?
Néhány pálya (például a pedagógusoké) összhangban van a nálunk kialakult rendszer adottságaival, ugyanakkor a multinacionális cégek munkakultúrájába nem fér bele az évekig tartó kizárólagos anyaszerep.
Pályaválasztásunk során, önálló felnőtt létünk elején valóban döntenünk kellene arról, hogy kié lesz a főszerep?
Karrier vagy család?
Beleférhet-e mindkettő abba a 15-20 évbe, ami a rendelkezésünkre áll?
Szerintetek?

Személyes példa a beszoktatás dilemmájáról

Személyes példa a beszoktatásról és arról a dilemmáról, hogy mikor jön el az ideje.
Óvónőként az egyik első dolog amit megtanultunk, hogy a gyereknek 3 éves koráig az anyja mellett a helye, sőt! A gyerek 5 éves koráig a számára legmegfelelőbb hely, ahol testileg, lelkileg és szociálisan egészségesen fejlődhet a család, amennyiben kiegyensúlyozott, lelki biztonságot nyújtó családi környezetről van szó.
Két éves volt a fiam, amikor először megfordult a fejemben, hogy családi napközit keressek neki. Az addigi harmonikus rendszerünk dacára egy új igény fogalmazódott meg, az elengedés, leválás igénye, a részemről. Ez az érzés a fiam és köztem lévő kapcsolat szorosságából táplálkozott, nem pedig a kizárólagos anyaszerep miatti fáradtság, vagy munkahelyi ambíciók hívták életre, mivel nagymamáktól, férjemtől rengeteg segítséget kaptam, hogy nő is maradhassak, meg feleség, vagy ember az anyaság mellett. Azt is tudtam, hogy fél év múlva kistestvér érkezik.
A családi napközi, bölcsi, ovi logikus kezdési időpontja a január, vagy a szeptember.
Januárban (fiam két éves) tudtam, hogy szeptemberi kezdésről szó sem lehet, ha a lányom megszületik augusztusban, mert nem akarom tetézni a nehézségeit azzal, hogy "lepasszolom".
A család ellenérzései miatt végül hagytam magam lebeszélni a családi napköziről, két éves korban. 
Augustusra persze változott a család véleménye is, szorgalmazták a mihamarabbi ovikezdést, aggodalomból persze, jót akartak a fiamnak is, nekem is, a kicsinek is. Féltek, hogy nem bírom majd két gyerekkel, és hát bevallom, nekem is voltam kétségeim.
Természetes anyai aggodalmak. Aggodalom az első szülöttért, akire annyi figyelem jutott, mint első gyerekre, unokára, és aki közben hirtelen a "nagy" szerepkörébe került az tesók-unokatesók sorában. Aggodalom a kicsiért, akire nem fog annyi figyelmem jutni. Aggodalom magamért, akinek sok segítsége volt, most pedig a férje külföldi munkája miatt felborul a megszokott rend az életében.
Otthon maradtunk. Vártuk a januárt, a 3. szülinapot, az ovit.
Kollégáim, Főnököm, mindenki, akire szakmailag felnézek azt tanácsolták, ne tegyem. Tudtam, hogy fél év óvodába járás után el fogunk költözni külföldre. Új otthon, új nyelv, új ovi az, ami a fiamra és ránk vár. Amit nem tudhattam akkor, és megélve már nem nehéz tudni, hogy a kiegyensúlyozottabb család, nyugodtabb otthoni légkör miatt ezek a kihívások nem lesznek olyan nehezek, mint vártuk.
A felkészülés indokával, hogy legyenek ovis "tapasztalatai", és mert végtelenül fáradt voltam, tele bűntudattal a kicsi iránt, akire nem jut időm, tele kétségbeeséssel a nagy miatt, aki nem lett hirtelen "nagy", megkezdtük az óvodát januárban, amint a fiam betöltötte a 3. évét. 
A választott hely, és az ott dolgozó szakemberek munkája példa értékű, meggyőződésem, hogy ennek köszönhető, hogy átvészeltük ezt az időszakot, és nem szereztünk komolyabb sérüléseket az amúgy is nehéz időszakban. Támogatásuk, figyelmük talán enyhítette a elkövetett hiba mértékét, mert a megnyugtató, biztonságos légkör jót tett a családi nyugalomnak, oldva ezzel a feszültséget mindenkiben. 
Néhány tény és körülmény:
-A választott óvodához ragaszkodtunk, de mivel ez nem a szomszéd utcában volt, az 5 hónapos babával is elég nagy kiszúrás lett volna reggel és délben is autózni, így a fiamat alvás után hoztam haza. 
-A beszoktatás egy rémálom volt, mert ez egyben az első elválás is volt a picivel, aki ezt nagyon nehezen viselte, mint egyébként igény szerint gyakrabban szopó baba, és akire addig nem vigyázott nagyon más.
- A férjem nem tudott segíteni az oviba vivésben, elhozásban, mert a munkahelye az ellenkező irányban volt, ha éppen a városban volt is.
-Mindezek ellenére a fiam szerette az óvónőket, a kertész bácsival komoly barátságot ápolt, és vannak emlegetett szép emlékei.

Ezek után kezdtünk új óvodát új nyelven, egy hónapja. Persze voltak aggodalmak, ismét.
Ezek az aggodalmak ugyanakkor már egy kiegyensúlyozott család aggodalmai, így eltörpülnek, és nem terhelik a fiamat, aki csodák csodája, dacára a nyelvi nehézségeknek, jól érzi magát az óvodában, játszik, bátor és közlékeny, és nyit a gyerekek felé.
Néhány fontos különbség:
-fél 12-kor haza hozom, itthon ebédel és alszik.
-az ovi olyan közel van, hogy biciklivel járunk
-a férjem viszi reggelente, én hozom haza.
-a legfontosabb: a magára talált anya, aki újra fiára talált.

Bölcsi, Ovi, de mikor?

Vida Ági  írja a Kismamablogon:
"Az a helyzet, hogy ebben a korban úgy tudnak a gyerekek gond nélkül beszokni (21 hó), ha találnak egy gondozót, akihez ragaszkodhatnak. A babysitter azért megoldás, hiszen ő állandó és csak vele foglalkozik. A közösség előnye ezzel szemben az, hogy ott a társas viselkedést is megtanulja, alkalmazkodóbb lesz. Az ideális megoldás az olyan kiscsoportos bölcsi vagy családi napközi, ahol maximum 6-7 kisgyerek van, így a gondozónak minden gyerekre jut figyelme." 

Óvodakezdés inkább a szülő szemszögéből

Az óvodakezdés gyakran az első elválást jelenti a családi fészektől, az édesanyától, a megszokott környezettől. Ez nem csak a gyermeknek jelent változást, hanem a szülőknek, az édesanyának is.  Ilyenkor a szülői aggodalmak végtelen sora kavarog a gyermekéről „leszokó” családtag fejében:

-Jól érzi majd magát?

-Kap elég ennivalót, innivalót?

-Megfelel-e  az elvárásoknak?

-Megállja-e a helyét, szófogadó lesz?

-Talál-e barátokat?

-Észreveszik-e, hogy milyen ügyes, okos, tehetséges?

Az első tágabb szociális közeg, az óvoda új szabályokat, elvárásokat, és persze új lehetőségeket tartogat, kitárul a világ gyermeknek és szülőjének egyaránt.  Mint minden változást, ezt az új lépcsőfokot is akkor tudja biztonsággal meglépni gyermekünk, ha érzi szülei támogatását és jelenlétét. Azt, hogy melyik gyereknek van még szüksége arra, hogy fogjuk a kezét, és melyik képes egyedül fellépni egy bíztató mosoly kíséretével, azt akkor tudjuk eldönteni, ha értő figyelemmel fordulunk felé. Tudatosítva a saját elvárásainkat, de elfogadva a gyerek pillanatnyi helyzetét, érzelmeit, félelmeit könnyebb az elválás mindkét fél számára.

Ahhoz, hogy a szülő nyugodt körülmények között bízhassa gyermeke nevelését egy számára gyakran idegen pedagógusra, feltétlenül fontos a bizalom.

Manapság számtalan óvodai program és elmélet kínálja magát a változatos szülői elvárások színes skáláján, választani lehet. A döntésben, hogy hova íratjuk gyermekünket, számtalan érv lehet meghatározó:

-Az óvoda közelsége az otthonhoz, a munkahelyhez.

-A nagy kert.

-A már meglévő játszótársak.

-Az elveinkkel egyező program.

-Az egészséges étkezés.

-Kedves óvónéni, aki vagy nekünk, vagy gyermekünknek szimpatikus.

-Külön programok, amiket az ovi biztosít.

A fent említett néhány példa közül bármelyik legyen számunkra a legfontosabb, egy magabiztos döntés, tudatos választás, a tudat, hogy jó helyen hagyjuk szemünk fényét sokat segít az elválásban.

És hogy hogyan váljunk el?

Manapság a beszoktatás nem csak óvodákban alkalmazott módszer, már gyermekmegőrzőkben is elterjedt. Persze a műfaj szabályai kötetlenek, a beszoktatás módja, hossza intézményenként változik, de a cél mindenhol az, hogy a gyerek fokozatosan váljon le szülőjéről, és megismerkedve az új környezettel biztonságban érezze magát.  Ez főleg azoknál a gyermekeknél fontos, akikre eddig még nem vigyázott más az édesanyán és még esetleg egy másik  bizalmi személyen kívül, mert náluk nem csak a helyszín új, hanem az a tény, hogy a mindig mellette lévő felnőtt nélkül marad. A szülő szemszögéből nagyon fontos, hogy ilyenkor benyomásokat szerezhet, tapasztalatot gyűjthet a környezetről, a pedagógusról egyaránt. Óvónőként az a tapasztalatom, hogy a beszoktatási időszakban kialakított összhang mindhárom fél számára fontos és elengedhetetlen a nevelőmunka során.  A beszoktatás egy lehetőség. Lehetőség a felek számára, hogy megismerjék és elfogadják egymás személyiségét, és a szülő számára, hogy segítse gyermekét a csoportban meglévő szokás és szabályrendszer elfogadásához. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mindezekben a folyamatokban a pedagógusnak irányító, útmutató szerepe van.